Ősz van, lágy fuvallat
hordozza az elmúlást
levelek lehullanak
a földön porladnak

A feledés illata
érződik alatta
ott van hasztalan
ott lelhet nyugalmat

Gyászos tekintetek
arcukon könnytenger
érzem engem figyelnek
csillogó szemekkel

Csak állnak körben
bánatuk hull a földre
nem láthatnak többet
siratják jövőmet

Te is velük együtt sírsz majd
csak fekszem a nyírkos sírban
szemhéjam nyugalomra zárva
mosolyod lelkembe zártam

Üveges, halott szemmel is látlak
hideg szívvel, távolról csodállak
így őrzöm emléked
némán, sötétben

Megosztás a facebookon

Megvetem még egyszer ágyamat
ülök s nézem a négy falat
elköltöm utolsó vacsorámat
s lecsúszik a végső falat

Érzem a szelet a szabad ég alatt
körülöttem tölgyfák sóhajtanak
velük lélegzek, nézem a csillagokat
öreg fákhoz érek, szólítanak

Megértem mély bánatukat
csak békés életet kérnek
vihar tépi sokszor águkat
szenvedéseim lassan véget érnek

Sóhajom nyoma a hűs légben
várnak már engem fenn az égben
fekszem egy tölgyfa ölében
úgy mered a világunk fölébe

Nehéz a lélek súlya, engedem szabadjára
ruhámat átitatta a könnyek árja
Rád gondolok ismét és utoljára
jéghideg fájdalom testemet járja

Dús avarban, gyökerek ölelésében
huszonegy grammal könnyebb testem
eddig bírtam földi létezésem
lelkem így lesz melletted minden este

Megosztás a facebookon