Fűszálak indulnak növésnek
virágok nyílnak a szellőnek
bogarak másznak,döngicsélnek
hirdetik a tavaszt elsőnek

Nap Urunk mosolyog le ránk
áldása érkezik hozzánk
tenyerével simogatja orcánk
újra születik a régi románc

Lerázva rólunk a fagyott lánc
kezdődhet a rituális tánc
hisz elmúlt a rideg ármány
elűztük a tél sötét árnyát

A világ bontja már szárnyát
a szabadság szelének
dicsőítve szent Földanyát
felzengő tavasz ének

Győzhetetlen természet
mely mindig újjáéled
szívekben reményt ébreszt
már nincsen mitől félned

Megosztás a facebookon

Haldoklás sóhaját hozza a szél
csend öleli a tájat, nem beszél
lélegzetvétel is fáj, megakad
mi az élethez kötött, elszakad

Elmúlás színeibe öltöznek a fák
barna,bordó, aranysárga
természet szellemei s Földanyánk
megpihen, mély álomba zárva

Viharok tépik a megmaradt koronát
utolsó ékköveit szerteszét hordják
kietlen, holt vidékké változtatják
megnyúzva az élő erdőt, elragadják

Esővel siratják komor fellegek
nyitott sírjaikból büszkén merednek
csupaszon, szikáran figyelnek
várva a fagyot, a kegyetlent

Megosztás a facebookon

Nem kell pénz, se csokitojás
Ostara-t ünnepel aki pogány
áldott eső hullik rátok
termékennyé ettől váltok
neked kell dönteni
szabad-e önteni?

 

Megosztás a facebookon

Megvetem még egyszer ágyamat
ülök s nézem a négy falat
elköltöm utolsó vacsorámat
s lecsúszik a végső falat

Érzem a szelet a szabad ég alatt
körülöttem tölgyfák sóhajtanak
velük lélegzek, nézem a csillagokat
öreg fákhoz érek, szólítanak

Megértem mély bánatukat
csak békés életet kérnek
vihar tépi sokszor águkat
szenvedéseim lassan véget érnek

Sóhajom nyoma a hűs légben
várnak már engem fenn az égben
fekszem egy tölgyfa ölében
úgy mered a világunk fölébe

Nehéz a lélek súlya, engedem szabadjára
ruhámat átitatta a könnyek árja
Rád gondolok ismét és utoljára
jéghideg fájdalom testemet járja

Dús avarban, gyökerek ölelésében
huszonegy grammal könnyebb testem
eddig bírtam földi létezésem
lelkem így lesz melletted minden este

Megosztás a facebookon