Megsárgult papíron
kopott színű írás
ott lapul a síron
hiába a sírás

Rajta minden érzés
mi belülről emésztett,
éltetett, halálba rántott
várt már rám az enyészet

Fejfámon egy üres kép
melyen csak egy bánatos arc
üresen a messzibe néz
tudtam, véget ért e harc

Megfakult emlékké válok
de néha még köztetek járok
porrá leszek, miután szétmállok
csak rémálom volt?s hazavártok

Emlékezet ködébe veszve
az élet megy tovább nélkülem
elmúltam, eltűnök messze
időn, téren át száműzve

Feledés tengerén evezve
utam boldogsággal kövezve
sorsom kezembe vettem
s életemnek véget vetettem

Megosztás a facebookon

Érzés, állapot, melyet senki sem ért
majd a tettet, mint egy őrült vezért
mélyen rejtett válaszok, arra hogy miért
s amit mindenki sejthet, tettem akiért,

Jövőmet adtam kezébe, de neki semmit se ért
szoba sarka nekem az új élettér
nagy folyókból így lesz apró ér
morzsa most csak, az egykori kenyér
harcos voltam, ki kegyelmet kért

Szenvedve élek még,de már ELÉG!
szellemem talán majd a pokolban ég
emléked nem tudom feledni rég
döntöttem,
szabadíts meg,
éjsötét vég

Ujjaim közt kifolyik a remény
bensőmben kialszik immár a fény
ritmusra szökik belőlem a vér
időm elmúlt, végre véget ért
testem jég, s gyönyörű hófehér
felszállok az égig, vár a messzeség
lelkem meggyötört,s most nyugodni tér

Megosztás a facebookon

Nyugodj Békében Legjobb Barátom!

A harcban hátrahagyva
magamban maradva
sújtott a gyász
melyre nincs vígasztalás

Síró hangon szól édesapád
éjjel a Pilisben találtak rád
nem volt visszaút
felborult a világ
odafentről figyelsz
vigyázol rám

Bajtársam voltál a kezdetektől
támasz voltál ha az kellett
s tanár, ki okít,ki megértő
most csak üresség tátong bennem
senki be nem tölti helyedet
nem feledem emlékedet
a pótolhatatlan Barát
ki tűzbe tette értem karját
s most földi maradékát
egy kődoboz őrzi némán

Megosztás a facebookon

Sajnálom, hogy megtettem
ily hirtelen elmentem
hátrahagytam életem
mindent, amit szerettem

Sajnálom, hogy feladtam
lélekben gyenge voltam
tűrni tovább nem tudtam
láncaimat eldobtam

Börtönömtől megszabadultam
hosszú útra indulva
félelemtől megvakultan
utolsó szavaim elhalkulnak

Sajnálom, hogy ajkam elnémult
nem lesz több sírás, sóhaj
bánatom, fájdalmam elmúlt
égbe kísértek harangszóval

Sajnálom, hogy ismertetek
s most rám emlékeztek
könnyeitek nem érdemlem
békét nem lelhetek

Sajnálom, hogy már fentről figyelek
ahogy küzdtök a napi élettel
szellemem örök, boldog, s nevetek
szárnyalva élhetek
Őseimmel lehetek

Megosztás a facebookon

Ősz van, lágy fuvallat
hordozza az elmúlást
levelek lehullanak
a földön porladnak

A feledés illata
érződik alatta
ott van hasztalan
ott lelhet nyugalmat

Gyászos tekintetek
arcukon könnytenger
érzem engem figyelnek
csillogó szemekkel

Csak állnak körben
bánatuk hull a földre
nem láthatnak többet
siratják jövőmet

Te is velük együtt sírsz majd
csak fekszem a nyírkos sírban
szemhéjam nyugalomra zárva
mosolyod lelkembe zártam

Üveges, halott szemmel is látlak
hideg szívvel, távolról csodállak
így őrzöm emléked
némán, sötétben

Megosztás a facebookon

Megvetem még egyszer ágyamat
ülök s nézem a négy falat
elköltöm utolsó vacsorámat
s lecsúszik a végső falat

Érzem a szelet a szabad ég alatt
körülöttem tölgyfák sóhajtanak
velük lélegzek, nézem a csillagokat
öreg fákhoz érek, szólítanak

Megértem mély bánatukat
csak békés életet kérnek
vihar tépi sokszor águkat
szenvedéseim lassan véget érnek

Sóhajom nyoma a hűs légben
várnak már engem fenn az égben
fekszem egy tölgyfa ölében
úgy mered a világunk fölébe

Nehéz a lélek súlya, engedem szabadjára
ruhámat átitatta a könnyek árja
Rád gondolok ismét és utoljára
jéghideg fájdalom testemet járja

Dús avarban, gyökerek ölelésében
huszonegy grammal könnyebb testem
eddig bírtam földi létezésem
lelkem így lesz melletted minden este

Megosztás a facebookon