Sajnálom, hogy megtettem
ily hirtelen elmentem
hátrahagytam életem
mindent, amit szerettem

Sajnálom, hogy feladtam
lélekben gyenge voltam
tűrni tovább nem tudtam
láncaimat eldobtam

Börtönömtől megszabadultam
hosszú útra indulva
félelemtől megvakultan
utolsó szavaim elhalkulnak

Sajnálom, hogy ajkam elnémult
nem lesz több sírás, sóhaj
bánatom, fájdalmam elmúlt
égbe kísértek harangszóval

Sajnálom, hogy ismertetek
s most rám emlékeztek
könnyeitek nem érdemlem
békét nem lelhetek

Sajnálom, hogy már fentről figyelek
ahogy küzdtök a napi élettel
szellemem örök, boldog, s nevetek
szárnyalva élhetek
Őseimmel lehetek

Megosztás a facebookon

Ősz van, lágy fuvallat
hordozza az elmúlást
levelek lehullanak
a földön porladnak

A feledés illata
érződik alatta
ott van hasztalan
ott lelhet nyugalmat

Gyászos tekintetek
arcukon könnytenger
érzem engem figyelnek
csillogó szemekkel

Csak állnak körben
bánatuk hull a földre
nem láthatnak többet
siratják jövőmet

Te is velük együtt sírsz majd
csak fekszem a nyírkos sírban
szemhéjam nyugalomra zárva
mosolyod lelkembe zártam

Üveges, halott szemmel is látlak
hideg szívvel, távolról csodállak
így őrzöm emléked
némán, sötétben

Megosztás a facebookon

Megvetem még egyszer ágyamat
ülök s nézem a négy falat
elköltöm utolsó vacsorámat
s lecsúszik a végső falat

Érzem a szelet a szabad ég alatt
körülöttem tölgyfák sóhajtanak
velük lélegzek, nézem a csillagokat
öreg fákhoz érek, szólítanak

Megértem mély bánatukat
csak békés életet kérnek
vihar tépi sokszor águkat
szenvedéseim lassan véget érnek

Sóhajom nyoma a hűs légben
várnak már engem fenn az égben
fekszem egy tölgyfa ölében
úgy mered a világunk fölébe

Nehéz a lélek súlya, engedem szabadjára
ruhámat átitatta a könnyek árja
Rád gondolok ismét és utoljára
jéghideg fájdalom testemet járja

Dús avarban, gyökerek ölelésében
huszonegy grammal könnyebb testem
eddig bírtam földi létezésem
lelkem így lesz melletted minden este

Megosztás a facebookon